Babinszky Csilla HOME PUZZLE
“A mű, mint mű, kizárólag ahhoz a területhez tartozik, melyet önmaga nyit meg. Mert a mű műléte az ilyen megnyilatkozásban és csak ebben van jelen.” /Heidegger/
MI AZ “OTTHON”? “Midőn egy világ feltárul, minden dolog elnyeri állandóságát és változékonyságát, távoliságát és
közeliségét, tágasságát és szűkösségét.” /Heidegger/
Közeg. Alap, amelyből kiindulunk, és ahová visszatérhetünk. Szilárd keret. A biztonságot, a védelmet és a kiteljesedés reményét hordozza.
Valahová hazatérni annyit jelent, mint megtalálni önmagunkat. Mikro és makrokozmosz is egyben –a mindenséggel alkotott egységem, a világhoz való viszonyom fejeződik ki benne– amellyel a testi lét szükségletei által kifejezi önmagát.
Az otthont a benne már megélt, vagy vélhetően majd megtörténő események lehetőségei avatják személyessé.
A “dolgok” és a történések /hétköznapi élet/ közötti összefügés, kapcsolat teremti meg az otthonosság érzését.
Egy olyan tartalmi és érzelmi dimenzió, amely önreflexió által jön létre. Rangsorolás által a benne elhelyezett tárgyak kifejezik szükségleteinket, és értékrendszerünket. Az otthon nem emocionális ismertetőjegye jellegzetes tárgyai által írható le. Ezek a tárgyak ugyanakkor magukba szívják az emocionális tartalmakat.
A tárgyak a szubjektív élmények médiumai, a cselekmények lenyomatai, vélt vagy valós események és érzések potencionális hordozói. Az otthon tárgyai tehát a múlt-jelen-jövő összeolvadásának tükrei –éppen ezért időben nem, csak térben létező dolgok. A tárgy sejteti használóját “tulajdonosát”, az otthon a benne lakókat.
Az otthonban lévő tárgyak nem egyediségükben, hanem szituációt, helyzetet teremtő képességükben rendkívüliek. Az otthonnak tárgyai adnak arculatot. Ezek a tér megteremtésének eszközei.
A tárgyak által “lakjuk be” a teret, amelyek bizalmasainkká, ismerőseinkké válnak, melegséget és elevenséget kölcsönözve a térnek. Ezekre a tárgyakra birtokosaik sorsa nyomódik rá, ugyanakkor általuk a kultúra életét is éljük.
A MŰVÉSZET MINT KONSTRUKCIÓ – MŰLEÍRÁS “Magában kiemelkedőként a mű egy világot nyit fel és világot támaszt. A
műlét jelentése: egy világot felállítani.” /Heidegger/
Mi a “valóság”? És mi annak ábrázolása? Egy másik “valóság”? Az átadás lehetséges-e mű, vagy bármilyen közvetítő eszköz segítségével? A mű mint médium?
A “képek a közvetlen tapasztalás mohón vágyott pótlékai”.
A mimézis magában rejti a dolog, és a dolog kijelentése ellentétét, a mű pedig a felnyílás és az “el-rejtettség” között lévő feszültséget hordozza. A műalkotásokban tehát a felfedés és az elrejtés szegül szembe egymással.
Az otthon érzete egy tudatállapot, amely tárgyiasul –ezért lényegét tekintve fel nem tárható, csak eszközeiben ragadható meg, ábrázolható. Egységes méretű képeket festek, melyek mozaik-egészekké állíthatók össze. Témájuk az otthont alkotó hétköznapi tárgyak ábrázolása.
Az otthonban leglényegesebb a használati funkció, ezért olyan eszközökkel kívánom megjeleníteni, melyek funkciójukban hordozzák lényegiségüket /pl. fűtőtest –védelem, meleg; könyvespolc könyvekkel: –tárolás, gyűjtés, rendszerezés, gondolkodás, elmélyülés stb./
Munkám az absztrakt gondolkodás asszociatív logikai szerkezetére építve kívánja az otthont ábrázolni.
A képek síkban ábrázolják az eszközöket, amelyek ez által ellenállnak a használhatóságnak –csak metafórikus a kapcsolat a mű dologszerűsége, és a dolog dologszerűsége között.
“Az univerzálé érzete a képzetekből ered.” A képek célja nem dokumentálni, hanem képzeteket felidézni. A képeken eredeti méretben vannak megfestve a tárgyak, vagy azok kiragadott részletei, mintha “kivágások” lennének hétköznapi környezetünkből. A képzet megjelenik, de el is határol önmagától. Nem birtokbavehetővé válik. De ez a rejtőzés a dolog lényegiségére mutat rá. Így egyszerre válik analógiává, és kontraszttá. Valós tárgyi létében, de nem valós funkciójában /mimézis/.
Valamit ábrázolni: a “jelenlevés ellentétessége”. Bizonyos értelemben a látszatnak a létezővel való szembefordulása.
A képeket puzzle-szerűen, installáció formájában kívánom térbe helyezni. Az installáció térkivágás-mozaikokból áll. A kiállítótérben ezek a térkivágások a “saját helyükre” kerülnek. A mű a képeket átlényegített formában “tálalja”, az eredeti tárgyak helyét “belakja”. Az installáció a valóság látszat formában való átélését teszi lehetővé. Részletek által fejezi ki a teret – az egészt.
Így a képek kommunikálnak a térrel, individualizálják azt, privát teret képeznek.
Az installáció “helyzetet” teremt, amely beavató és elidegenítő folyamat is egyben. A megszokott vonatkozásokat átalakítja, formai jegyei alapján értékeli.
A kép létrehozásának ősi aktusa a birtokbavételen alapul, funkciója, hogy az ábrázolt tárgy valóságából részesüljön. A mű a tér részeinek belakása által “kitágítja” a személyes teret, intimitást lopva be, “nyitott otthont” hoz létre.
A műegyüttes logikája maga a szerkezete.
A MÓDSZER MINT STRUKTÚRA “A kéznél levő visszaadása mindenképpen megköveteli a létezővel való egyezést, a
róla való mértékvételt...” /Heidegger/
A képek-
A tárgyak vetületi rajzai jelennek meg a képeken.
A vetületben a tárgy testiségét definiáljuk. A különböző vetületek csak egymáshoz való viszonyukban nyerik el érvényességüket. Vetítés, mint a valóság egynézőpontú “lenyomata”, leképezése, pontról pontra való megfeleltetése. Vetíteni annyit jelent, mint valamely dolog lényegének egy aspektusát megmutatni, egy viszonyrendszert felállítani.
“Többdimenziós képeket” is készítek. Egy tárgy különböző vetületeinek összeillesztésével virtuális tárgyat hozok létre, amely ugyan minden fontos információt hordoz a tárgyról, térbeliségében is azonos vele, ám épp ez által domborítja ki a képalkotás tárgyiassága és a tárgy képe közötti kontrasztot.
Az ábrázolás technikája az úgynevezett repesztéses technika, melynek lényege a fekete tus, és a fehér tempera anyagösszetételének különbözőségéből adódik. Készítésének izgalma a fehér papírra való fehér festés, amely egyfajta “vak” rajzolást eredményez, ami a tussal való ráfestés után szinte “előhívódik”, előtűnik a képről /hasonlóan a fotográfiához/.
“Azt, ahogyan valami az, ami: a dolog lényegének nevezzük.” /Heidegger/
A valóságnak ezek a képek által kiragadott szeletei összeilleszthetőségük által “hordozhatóvá válnak, kvázi “puzzle”-ként működnek. A térbeli puzzle a valóságszelet létrehozásának képi /mimetikus/ illúziója. Az összerakás: összeillesztett törés.
Installáció-
A valóság és a képzelet érzéki szinten való elmosására törekszik, amely ütköztetve van az ábrázolás síkszerűségének hangsúlyozásával. A képek logikailag a milliő megteremtése folytán kapcsolódnak egymáshoz, egyfajta térmontázst képezve. A különböző összerakható felületek gondolati egésszé állnak össze, a képzet amelyet létrehoznak, teremti meg az egységet közöttük. “Megtestesítenek” valamely létezést. Mozaikképek ezek, melyek egyrészt megbontják az ábrázolt tárgy kontinuitását, másrészt éppen bármilyen irányban való folytathatóságuk révén meg is teremtik azt.
Játékossága és struktúrájából következően az installáció bámilyen kiállítótérben elhelyezhető /lakásgaléria, pincegaléria, múzeum stb./, mert lényegét a kiállítótérrel mint olyannal való kapcsolatba lépése képezi. A kiállítóhelyek a műtárgyak “otthonai” –ezért a mű éles kontrasztot és egyfajta azonosságot hordoz.
“Minden válasz csak addig igazán válasz, ameddig gyökerei a kérdezésbe nyúlnak.” /Heidegger/
“ Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” /Tamási Áron/
Babinszky Csilla
Irodalom: Kovács András Bálint - Szilágyi Ákos: Tarkovszkij -Helikon-Univerzitas 1998
Martin Heidegger: A műalkotás eredete -Európa 1988
Susan Sontag: A fényképezésről -Európa 1999
minden jog fenntartva © Babinszky Csilla